Hogyan kezdődött ez a kaland? Az Európai Szolidaritási Testülethez kötődő utazásom még középiskolás koromban, körülbelül hat évvel ezelőtt indult. Akkor még elképzelni sem tudtam, merre sodor majd az élet.
Most pedig itt vagyok Magyarországon, és életemben először töltök hosszabb időt otthontól távol, messze attól a helytől, ahol felnőttem. Bár mindig azzal dicsekedtem, hogy nyitott és rugalmas vagyok más kultúrák, szokások és hagyományok iránt, a mindennapi valóságban ez már nem is olyan egyszerű. De mielőtt következtetéseket vonnék le, tekerjünk vissza egy kicsit!
Az egyetem utolsó évében jártam, pszichológiát tanultam, és teljesen kiégtem a folyamatos tanulásban, valamint a szabályozott oktatási rendszer keretei között való létezésben. Ekkor jutott eszembe valami: azok az előadások, amelyeket évekkel korábban, még középiskolásként hallottunk az európai önkéntes programokról. Egy gondolat kezdett érlelődni bennem: talán ennyi évnyi halogatás után itt az ideje, hogy a nagyobb léptékű terveimet megvalósítsam, és az alapképzés befejezése után belevágjak ebbe a kalandba.
Ezzel a gondolattal 2025 áprilisa körül elkezdtem összegyűjteni minden korábbi információt, valamint azokat az új szempontokat is, amelyeket figyelembe kellett vennem a tervem megvalósításához. Miután mindent előkészítettem, az Európai Ifjúsági Portálon keresztül olyan lehetőségeket kezdtem keresni, amelyek összhangban voltak az értékeimmel, céljaimmal és szükségleteimmel. Több jelentkezés után, kissé reményvesztetten, június végén végre visszahívott valaki, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Az Európa Ifjúsága Egyesületnél vettem részt egy interjún, ahol azonnal el is fogadták a jelentkezésemet.
A következő két hónap igazi őrület volt: mindent elő kellett készítenem a nagy kalandra. Egyszerre voltam ideges és izgatott. Tudtam, hogy ilyen hosszú időre búcsút mondani a barátaimnak és a családomnak nehéz lesz, mégis igyekeztem a pozitív oldalát látni az egésznek.
Az új „útitársaimmal” való találkozás és az első benyomások az itteni új életemről mindenféle elvárás nélkül érkeztek. Eleinte izgalmasnak tűnt alkalmazkodni az új pénznemhez, nyelvhez, életmódhoz (a lakáson belül és kívül is), valamint az idő másfajta ritmusához. Nem is tűnt olyan nehéznek – csupán időre és türelemre volt szükség. És úgy tűnt, ezekből akadt bőven. Az első hetekben az alkalmazkodás folyamata zökkenőmentesen és fokozatosan zajlott, így nem volt ok panaszra.
Fél év elteltével azt mondhatom, hogy amíg önkénteskedtem és tanultam, számtalan nemzetközi emberrel találkoztam, akikkel élményeket osztottam meg, és akikkel együtt éltem át felejthetetlen élményeket. Figyeltem és kerestem a helyemet ebben a rendszerben, próbáltam minden helyzetben a legjobb megközelítést megtalálni, hű maradni az értékeimhez és meggyőződéseimhez, miközben beilleszkedtem ebbe az új valóságba. Voltak pillanatok, amikor kimerültnek éreztem magam, és voltak, amikor reménnyel telve tekintettem előre. Egyes területeken fejlődést tapasztaltam, máshol viszont úgy éreztem, lemaradok. Azt hiszem, mindez a folyamat része, nélküle nem lenne teljes a kép. A feladatok adottak, de most úgy érzem, nem ezek adják az egész kaland lényegét. A világ megértésének módja sokkal intenzívebbé tette a legapróbb dolgok megélését is – jó és rossz értelemben egyaránt.
Visszatérve az írás elejére: a valóságunk megváltoztatása elsőre kezelhetőnek, sőt akár előnyösnek is tűnhet, ám a nyugalom és a belső egyensúly fenntartása nem mindig lehetséges. És ez is a folyamat része. Fontos, hogy teret engedjünk ezeknek a pillanatoknak az életünkben. Nem kudarcként kell tekintenünk rájuk, hanem egy újabb lépésként a személyes fejlődésünk útján.
Az egyéni utunkon nem mindennek kell azonnali és pontos megoldással zárulnia, amíg képesek vagyunk olyan módon megküzdeni a helyzetekkel, ahogyan az számunkra a legigazabbnak érződik. Őszintén hiszem, hogy ez az egész utazás segít rátalálni erre a módra.
Carlos Torres