Az élet tele van váratlan fordulatokkal. Ha 18 évesen megkérdezted volna tőlem, hogy mit fogok csinálni öt év múlva, valószínűleg azt mondtam volna, hogy tanulni fogok, vagy egy unalmas, teljes munkaidős állásom van azzal az ürüggyel, hogy majd valóra váltom az álmaim. De az univerzumnak más tervei voltak velem, és több mint hálás vagyok azért, hogy ez így alakult.
Egy Erasmus+ ifjúsági cserén hallottam először az ESC önkéntességről. Már akkor éreztem, hogy ez lehet az az út, amit választanom kéne. A lelkem, az egész lényem lángolt a kaland és a felfedezés iránti vágytól. Így aztán rengeteg gondolkozást követően izgalommal és reménnyel teli szívvel vágtam neki az útnak.
Utazásom első állomása Magyarországra vezetett. Debrecenben kötöttem ki, ami egy energikus, fiatalos és lehetőségekkel teli város. Fogalmam sem volt, hogy mit tartogat számomra a következő két hónap, de készen álltam arra, hogy bármit megoldjak. Őszinte leszek, ennek az útnak az eleje nem volt könnyű feladat. A félelem és a tehetetlenség gyakran előbukkant az elmém rejtett zugaiból, és kavargó érzést hagyott a gyomromban. De ha volt valami, amit megtanultam az itt töltött önkéntes projektem során az az, hogy képes vagyok mindenre, amit a fejembe veszek, és semmi sem állíthat meg abban, hogy elérjem a céljaimat.
De vajon mit is csináltam Debrecenben?
Nos, az önkéntes tevékenységem a gyönyörű Százszorszép Óvodában zajlott. Soha nem gondoltam volna, hogy az óvodai élet ilyen érzelmi hullámvasút lesz. Az első napomra még most is tisztán emlékszem, pedig már majdnem egy év telt el azóta. Az első pillanattól kezdve, ahogy beléptem a kis terem ajtaján, aminek krémszínű felületén a „Mókus Csoport” felirat volt látható. Máris otthon éreztem magam. A kedvesség és nyitottság segített ledönteni azokat a falakat, amelyeket évekig építettem a személyiségem köré. És a gyerekek, ó, a gyerekek! Soha nem éreztem magam ennyire szeretve és megbecsültnek, mint ahogyan ezekkel a kis emberkékkel körülvéve éreztem magam. Alig akartak elengedni, mindegyikük igyekezett legalább egy kis darabkát magával vinni belőlem, és ezer irányba húztak egyszerre. Szívem egy kis részében én is megtartottam nevetésüket és boldog mosolyukat Gyakran gondolok rájuk még mindig, és azon tűnődöm, hogyan alakul majd az életük.
Bízom a következő generációban.
A munkám mellett – ahogyan én szeretem nevezni –, lehetőségem volt megismerni a magyar kultúrát és a magyar életmódot. Bizonyos értelemben ez az élmény lehetővé tette számomra, hogy felfedezzem valódi önmagam, hogy kapcsolódjak magyar gyökereimhez és megtapasztaljam, milyen érzés otthon lenni. A szomszédos Romániából érkezve mindig is eléggé kívülállónak éreztem magam. Itt azonban úgy éreztem, hogy végre megtaláltam, hova tartozom. Ez az élmény elindított bennem egy fejlődést, ezért szeretném másokkal is megosztani, amit ezen az úton tanultam:
- A félelem szükséges a változáshoz: a félelmeim és aggodalmaim leküzdése volt életem egyik legnehezebb és leghálásabb élménye.
- Légy hű magadhoz! Ez rendkívül fontos a boldog élethez. Az, hogy önmagam vagyok, és hogy ez alatt a két hónap alatt lassan kibújtam a burokból ráébresztett arra, hogy akkor lehet olyan emberekre találni, akik értékelni és szeretni fognak, ha hű maradsz önmagadhoz.
- Az élet egy nagy kaland, ezért használj ki minden lehetőséget! Az önmagam és a körülöttem lévő világ felfedezése bebizonyította számomra, hogy az élet nem olyan komoly, mint amilyennek a legtöbb ember beállítja, mert a dolgok végül mindig megoldódnak.
Az ESC önkénteseként szerzett tapasztalataim egész életemben megmaradnak. Amit itt szereztem és tanultam, azt sehol máshol nem tudtam volna megszerezni. A szabadság és az összetartozás érzése az egész lényemet jobbra változtatta, és semmi másra nem cserélném el. Csak azt kívánom, bárcsak egész életemben ezt csinálhatnám: csodálatos emberekkel találkozhatnék, új kultúrákat fedezhetnék fel, és minden egyes nap megfejthetném az univerzum titkait!
Marcu Dávid-Károly