Április 18-24. között vettem részt az első ifjúsági csere programomon Olaszországban, a Maek szervezésében. Nem tagadom, a projekt mellett maga a helyszín is nagy motiváló erő volt a részvételhez számomra: mivel Budapesten élek már jó pár éve, a városi hétköznapok után hihetetlenül vágyódtam a természet közelébe. Így szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez megvalósulhatott.
A szállásunk Castagnetoliban, Toszkána egy kis településén volt, és a programok nagy részét is itt bonyolítottuk le. A nagy kőépület, amely a kis teret körülvevő többi házzal régóta áll a hegyek ölelésében, tucatnyi embernek ad otthont hosszabb vagy rövidebb időre, akikkel a projekt ideje alatt megoszthattuk a tereket, otthoni munkákat, vagy épp a szabadidőnk egy részét. Különösen fontos eseménye volt minden napnak az ebéd és a vacsora, amelynek az olasz kultúrában különös jelentősége van. Együtt fogyasztottuk el a frissen elkészített ételeket, melyek alátámasztották az olasz konyháról alkotott sztereotípiáimat: hihetetlenül ízletesek, és nagy odafigyeléssel, szeretettel készültek. Külön öröm, hogy számomra végig biztosított volt a vegán opció is.
A projekt neve Common Ground, és ehhez volt hű a tevékenységek mindegyike: arra épültek, hogy megismerjük egymást, kapcsolatba kerüljünk a helyiekkel és a helyi környezettel, életmóddal. A legtöbb tevékenység drámapedagógiai alapokra épült, vagy a sporton keresztül célozta a kohézió megteremtését - ezek nagyrészét később a gyakorlatban én magam is alkalmazni tudom. Minden aktivitás lehetővé tette a reflexiót, megbeszélhettük, milyen élmény volt a részvétel az adott feladatban. Sok időt töltöttünk a természetben, ilyen volt például, amikor egy közeli faluba sétáltunk el a szállásról az erdőn keresztül, hogy aztán egy festői környezetben fekvő házba érkezzünk, ahonnan panorámás kilátás nyílt a hegyekre. Itt az ebéd elfogyasztását követően hallgattuk meg Paul történetét, aki sikeres zeneipari karrierje csúcsán fordított hátat az anyagiaknak és költözött Toszkánába. Beszámolója biztosra veszem, hogy minden résztvevőtársamban sok gondolatot ébresztett, melyeket a hazafelé tartó úton meg is osztottunk egymással.
De nemcsak ezt az egy életutat hallgathattuk meg a projekt alatt. Fogadó szervezetünk a Papa Giovanni XXIII Association része, ehhez is köthető, hogy a lakók így vagy úgy, de mind nehéz éveket tudhatnak a hátuk mögött. Társaimmal megismerhettük többek közt Simone, Luigi és Giovanni múltját is, melyek mind Castagnetoliba vezettek. Az átélt tapasztalatokból nem hiányzott a bűnözés, szegénység, a családi támogatás hiányosságai, a társadalmi egyenlőtlenség igazságtalanságai. Ezek a történetek a maguk módján mind tanulságosak voltak, és a fiatal, többnyire biztos hátterű, középosztálybeli szocializációjú résztvevők számára tehettek különösen erős benyomást. Úgy gondolom, hogy a nyitott, elfogadó és a status quo-val kritikus gondolkodáshoz elengedhetetlenek az ilyen életutak megismerése. Számomra nem voltak ismeretlenek az ilyen történetek korábbról sem. Viszont ami ebben az esetben is, mint mindig, számomra méllyé és őszintévé tette ezeket a beszámolókat az az, hogy személyes perspektívából, érzelmekkel társítva hallgathattuk meg őket; biztosra veszem, hogy a program legalább annyira segített a narrálóknak, mint nekünk, hallgatóknak.
A 8 nap során sok szabadidővel rendelkezhettünk - így például lehetőségünk volt bejárni a környező erdőrészeket, falvakat, vagy akár a közeli kisváros bárját is. Hegyek, vízesések, folyó, kőépületek, fák, madárcsicsergés. Már pusztán ez a környezet emlékeztetett rá, milyen célért érdemes dolgozni, amikor majd visszatérek Budapestre. Ugyanígy sok idő jutott arra is, hogy mi, résztvevők, megismerkedjünk. Lehetett ez kártyázás vacsora előtt, csocsózás a siesta alatt, vagy épp mutogatós activity a vonaton, amikor éppen La Spaziába utaztunk az aznapi programra. Ezek az együtt töltött idők hagyták a legnagyobb nyomot bennem, nagy örömmel gondolok vissza ezekre a pillanatokra. Megtanultam belőlük például, melyek a legilletlenebb szavak lengyelül, törökül vagy épp bolgárul; de emellett átélhettem, hogy a kulturális változatosság ellenére alapvetően ugyanazokon az alapokon működünk, ugyanazok a dolgok motiválnak minket, ugyanúgy látjuk a szépséget a minket körülvevő világban.
Az egyik napon szabadon dönthettünk arról, milyen városba, területre utazunk el, megszervezhettük magunknak a programot. Így egy kellemes napot töltöttem Cinque Terrében a török csapat tagjaival, akikkel különösen jóban lettünk, és ahol életemben először pillanthattam meg a Ligur-tengert. De egy egésznapos program alatt közvetlenül megismerkedhettünk Pontremoli városával, a helyi különlegességekkel, beszélgethettünk a helyiekkel. De a projekttevékenységekből adódóan többször sétálhattam La Spazia jellegzetes épületei között, a zárónapon pedig együtt táncolhattunk a Porto Venere kikötő látogatóival.
Az egyik motiváló tényező a projektben való részvételemre személyes volt: kíváncsi voltam, hogy a komfortzónámból kilépve, teljesen ismeretlen környezetben és emberek között hogyan boldogulok, hogyan kapcsolódom másokhoz. Ebből a szempontból is azt mondhatom, pozitív tapasztalatokkal érkeztem vissza Magyarországra, immár több önismerettel. Hiszen a sokféle helyzet, személyiség Európa több pontjáról lehetőséget biztosított arra, hogy olyan szituációkban is megfigyeljem a viselkedésemet, amilyenekbe egyébként nem gyakran kerülnék a mindennapjaimban. Emellett, mivel a projektnek volt eleje és vége, ez az egyébként visszafogottabb személyiségemet bátrabbá tette; ennek köszönhetően pedig azt tapasztalhattam meg, milyen, amikor ágensebb módon veszek részt a társas szituációk alakításában, mint amennyire otthon egyébként szoktam. Ezekből adódóan úgy érzem, pár résztvevővel valóban mély kapcsolódásokra tettünk szert, amiért hálás vagyok.
Bár a szervezésben, a következetességben több helyen éreztem hiányosságokat, a Toszkánában töltött 10 napom biztosan állíthatom, hogy életreszóló élmény volt. Nem gondoltam volna például, hogy megtapasztalom, milyen éjfélkor, zuhogó esőben, egy távoli olasz falu kis utcáján lerobbant FIAT Pandában ülve gondolkodni azon, hogyan jutunk vissza a szállásra 4 olyan huszonévessel, akiket 2 napja ismerek; vagy épp milyen a tönkrement okostelefonom okán mások végtelen jóindulatára utalva hazautazni. Ezek az emlékek, a kapcsolódó érzelmek felejthetetlenek lesznek.
Borsfai Dzsenifer